Lisszabon – évezredek találkozási pontja

    Lisszabon gyökerei egészen a föníciaiakig nyúlnak vissza, akik már i.e. 1200 körül kereskedelmi telepet alapítottak a Tejo folyó torkolatánál, kihasználva a kiváló természetes kikötő adta lehetőségeket. Bár a területen már a föníciai kereskedők érkezése előtt is éltek emberek, az első jelentős települést ők hozták létre. A föníciaiak az i.e. 1200 körül érkeztek a mai Lisszabon területére, amelyet Alis Ubbo néven alapítottak meg. Ez a név valószínűleg a "biztonságos kikötő" jelentésű föníciai szavakból származik. A Tejo folyó torkolatában kialakult jó adottságú természetes kikötő ideális pihenő- és feltöltőállomása lehetett az Ón-szigetekre (mai Scilly-szigetek) és Cornwall-ra tartó föníciai hajóknak.

    Ez a nép nem hódított területeket, mint más ókori terjeszkedő népek, hanem a partvidék arra alkalmas helyein kereskedelmi telepeket hoztak létre az árucikkek felvételére, elhelyezésére és raktározására. A kolóniákat jó kereskedelmi lehetőségekkel rendelkező területek stratégiai pontjain létesítették. Ezek létrehozása során a templomokat mindig az elsők épületek között építették fel. Szerettek kolóniákat telepíteni olyan helyeken, ahol a helyi társadalmi-politikai hatalom gyenge volt, mégpedig azért, hogy amikor rabszolgákat ejtenek, kis ellenállásba ütközzenek a bennszülöttek részéről.

Föníciai romok feltárása a Sé kolostorának kerengőjében (Forrás: Wikipédia)

Az időszámításunk előtti első évezredben kelta népcsoportok áramlottak be folyamatosan az Ibériai-félszigetre. Feltételezhető keveredésük a helyi ibér lakosokkal az önálló, kelta nyelven beszélő Conii és Cempsii törzseket hozhatta létre a mai Algarve és Baixo Alentejo régiókban. A kelták persze hódító nép voltak, hamarosan megszerezték a félsziget feletti majdnem teljes uralmat.

A római és germán uralom

Az i.e. 2. századtól kezdődően a rómaiak hódították meg a félszigetet, megalapítva a Lusitania provinciát. A római uralom alatt a latin nyelv és kultúra vált uralkodóvá, amely a mai portugál nyelv alapjául szolgált. A római telepesek is hozzájárultak a genetikai összetételhez. A római hódítás idején a település Olissipo néven virágzott. Igen fontos településnek és kereskedelmi központnak számított ekkor a város. Hatalmas színháza, cirkusza és stadionja is ezt bizonyítja. A színházat a város közepére, a későbbi São Jorge vár lejtőjére építették az i.e. 1. században, Augustus császár uralkodása alatt. A színház - melynek nézőtere a Tejo folyó felé volt tájolva, lélegzetelállítóan káprázatos hátteret adva a színpadnak - a város római kor életének fontos központja volt. Ez volt az egyik legmonumentálisabb építmény a római Lisszabonban. A romokat véletlenül fedezték fel 1798-ban, az 1755-ös nagy lisszaboni földrengés utáni újjáépítési munkálatok során. A romok feltárását a 19. század elején kezdték meg, bizonyos részletei ma már megtekinthetők. Több más római emlék is látogatható időnként, de a legtöbb létesítmény már csak a terek formájában ismerhető fel. Lisszabon az egyik első nagyváros volt a birodalomban, mely kereszténnyé vált, saját püspöksége is volt. A terület, amely ma Portugália, az ókorban jórészben a rómaiak Lusitania nevű provinciájához tartozott. A provincia fővárosa Emerita Augusta (ma Mérida, Spanyolország) volt. A római uralom egészen a birodalom bukásáig tartott.
A Római Birodalom bukása után germán törzsek, főleg vizigótok telepedtek le a területen, idővel beolvadva a helyi lakosságba.

A mór hatás

A meggyengült vizigótokat a mórok (berber és arab népek) 711-ben üldözték el a félsziget majdnem egészéről. Csak az északi részek dacoltak a hódítással. Az arab uralom négyszáz éve alatt a város neve al-Ušbuna volt, és a kultúra, a tudomány és a gazdaság egyik fontos központjává vált az Ibériai-félszigeten. Ebből a korszakból maradtak fenn a legszűkebb utcák és a jellegzetes Alfama-negyed szerkezete. A név maga is arab eredetű (al-hamma, azaz forró vizű fürdő, forrás). Maga a São Jorge vár (Castelo de São Jorge) is mór eredetű, mint a legtöbb vár Portugáliában. Meglepő módon ez volt Lisszabonnak az a negyede, amelyben a legkevesebb pusztítást végezte a nagy 1755-ös földrengés: az utcák nyomvonala ma is őrzi a több mint háromezer éves várostervezést (ha ebben az esetben beszélhetünk ilyenről). A várost a 10. század elejétől védművekkel, őrtornyokkal látták el - a városfal egyes részei ma is láthatóak.
A több évszázados mór uralom különösen Portugália déli részén hagyott mély nyomot a genetikában, a kultúrában, a mezőgazdaságban és a nyelvben és a gasztronómiában is. Ez utóbbi bármelyik cukrászdában megtapasztalható: meglepően édes szinte minden portugál sütemény.
    A mórok meglehetősen türelmesek voltak a keresztényekkel és a jobbára velük érkezett zsidókkal kapcsolatban, vallásukat szabadon gyakorolhatták, ha adót fizettek ezért - és az adófizetők katonáskodásra sem voltak kötelezhetőek. Az arab vált a hivatalos nyelvvé, de a keresztények egy sajátos kevert nyelvet (mozarab) használtak, amely az arab és a vulgáris latin keveréke volt.

Lisszabon visszahódítása

    A keresztény ellenállás és a reconquista folyamata a hegyes északi területeken kezdődött el. Ezeken a területeken - melyeket a móroknak nem sikerült meghódítaniuk - jöttek létre az első keresztény királyságok, mint pl. Asztúria és León. A portugál királyság közvetlen előzménye a Portugál Grófság volt, amely a 9. században jött létre a mai Portótól északra. Ez a grófság a Leoni Királysághoz tartozott. A grófság függetlensége 1143-ban vált valósággá, amikor I. Alfonz (Afonso Henriques) a zamorai egyezményben elismertette Portugália függetlenségét Kasztíliától és Leóntól, és 1179-ben a pápa is elismerte a Portugál Királyságot.
    I. Alfonz a portugál ‘honalapító’ élete egybeforrt az Ibériai félsziget nyugati részének mór uralom alóli felszabadításával. A portugál reconquista 1251-ben ( a spanyol csak 1492-ben) fejeződött be, amikor III. Alfonz király meghódította Algarve tartományt. Ezzel Portugália határai elérték a mai formájukat. Portugália egyébként a legrégebbi, változatlan határokkal rendelkező ország Európában.
    I. Alfonz portugál király 1137-ben megpróbálta elfoglalni "al-Ušbuna"-t, de sikertelenül ostromolta a lisszaboni erődítményt. A várost csak tíz évvel később, 1147-ben, a második keresztes hadjárat seregeinek segítségével sikerült meghódítania. (Ebben nem kevés érdeme volt az angol lovagoknak, talán innen is ered az angolokkal való folyamatos jó kapcsolat. A legrégebbi, még ma is érvényben lévő nemzetközi szerződés az 1373-as angol-portugál szerződés, más néven a Londoni Szerződés.) 

    A város elfoglalása után azonnal megkezdődtek a Sé székesegyház építési munkálatai, a régi lisszaboni mecset helyén. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy Alfonz kegyetlen lett volna a mórokkal. Azoknak, akik elfogadták a keresztény király hatalmát, lehetőséget biztosított arra, hogy a városfalon kívül új negyedet építsenek fel. Ez a Mouraria nevű negyed ma Lisszabon második legöregebb, és talán legtöbb nemzetiségű része.
1179-ben I. Alfonz szabad királyi város címet adományozott Lisszabonnak, 1255-ben pedig stratégiai jelentősége miatt ez lett a Portugál királyság fővárosa. A királyi udvar idetelepülése jelentősen erősítette városias jellegét. A keresztény hódítók hamarosan megalapították a Lisszaboni egyházmegyét, amit a 14. század végén már egy főegyházmegyei rangra emeltek. Lisszabon folyamatosan növekedett, és a középkor utolsó századaira fontos kikötőváros lett: főleg Észak-Európába és Földközi-tenger városaiba indultak innen hajók. 1290-ben I. Dénes Lisszabonban alapította meg Portugália első (Európa 8.) egyetemét, az egyetem 1308-ban Coimbrába, a régi királyi palotába költözött, ahol a mai napig működik.
    Lisszabon folyamatosan növekedett, és a középkor utolsó századaira fontos kikötőváros lett: főleg Észak-Európába és Földközi-tenger városaiba indultak innen hajók.

A felfedezések aranykora és a hanyatlás

A város igazi felemelkedése a XV. és XVI. századi nagy földrajzi felfedezések idején kezdődött. Tengerész Henrik herceg támogatásával és ösztönzésére a portugál tengerészek útnak indultak megkeresni az Indiába vezető tengeri utat. Állítólag már 1414-ben rávette apját, hogy támadja meg Ceuta arab kikötőt. 1415 augusztusában a támadás sikert hozott, a várost elfoglalták és ettől kezdve Portugália ellenőrizte a Gibraltári-szorost. Ez volt az egyetlen olyan expedíció, amelyben maga a herceg is részt vett; a többit „csak” szervezte. A feljegyezések szerint „sosem érintett borospoharat vagy asszonyi szájat, egyetlen szenvedélye az volt, hogy az afrikai partokról föllebbentse a fátylat”. 

A Felfedezések Emlékműve (Padrão dos Descobrimentos) a Belém negyedben

A hajót tartó alak Tengerész Henrik

    Őt, és a portugál uralkodókat két dolog motiválta: fölfedezni a titokzatos keresztény  uralkodó, János pap erős erős és gazdag országát, valamint hozzáférést szerezni az indiai fűszerekhez. Ennek megvalósulásához azonban 80 év szorgos, reménytelennek tetsző munkája kellett. A portugál expedíciók fokozatosan derítették fel Afrika nyugati partjait, míg végre a Jóreménység foka elérésével sikerült bebizonyítaniuk, hogy a földrész megkerülhető. Ez a felfedezés tette lehetővé, hogy Vasco da Gama 1497-ben kis flottájával elindulhasson felfedezni Indiát. A bő két éves utazás után a lisszaboni kikötő a világkereskedelem központjává, a város pedig Európa egyik leggazdagabb városává vált. A fűszerek, arany, ezüst, drágakövek és más gyarmati javak óriási gazdagságot hoztak a városnak, ami a fényűző építészetben is megmutatkozott, gondoljunk csak a Szent Jeromos-kolostorra vagy a Belém-toronyra.

    A hanyatlás időszaka a spanyol uralommal (1580–1640) és a gyarmati birodalom meggyengülésével vette kezdetét. Az igazi katasztrófa azonban 1755. november 1-jén, Mindenszentek napján történt, amikor egy pusztító földrengés, majd az azt követő cunami és tűzvész romba döntötte a város nagy részét. A földrengés becsült erőssége a Richter-skála szerint 8,5-9,0 között volt. A reggeli órákban bekövetkező első rengéseket két pusztítóbb követte, amelyek szinte teljesen a földdel tették egyenlővé a várost. Az emberek a  templomokban voltak, és sokan őrizetlenül hagyták az ünnep alkalmából meggyújtott gyertyákat otthonaikban. Tűzvészek törtek ki, amelyek gyorsan elterjedtek a szűk utcákon. Az emberek megrémülve a tüzektől a folyó partjára tódultak, sokan az ott horgonyzó hajókra szálltak, hogy nagyobb biztonságban legyenek. Ez sem bizonyult jó megoldásnak, mivel nem sokkal később pedig egy hatalmas, akár 5-15 méteres cunami csapott le a Tejo folyó torkolatánál, ami a megmaradt épületeket és a kikötőben tartózkodó hajókat is elpusztította.  Az első szökőár után még kettő érkezett, s a hatalmas hullámok a földrengés után még megmaradt épületek jórészét is elmosták - legalábbis a parthoz közeli részeken.A katasztrófa következtében Lisszabon lakosságának mintegy egyharmada, azaz 60-90 ezer ember vesztette életét. A város épületeinek 85%-a megsemmisült, megváltoztatva ezzel a város arculatát. Lisszabon ekkoriban egy virágzó város volt, jelentős múlttal, gazdag kincstárral - a király talán gazdagabb volt, mint bármely más európai uralkodó. Lisszabon ráadásul fontos kikötő volt, London és Amszterdam után a harmadik legforgalmasabb. A királyi palota - mely a Tejo partján állt a mai  Praça do Comércio helyén - és az ott felhalmozott kincsek, festmények és az irattár teljesen megsemmisültek, pótolhatatlan veszteséget okozva az utókornak.

A földrengés ábrázolása egy korabeli metszeten (Forrás: Wikipédia)

A katasztrófa után I. József király főminisztere, Pombal márki (Marquês de Pombal) vezette az újjáépítési munkálatokat. Egyik segítője ebben a munkában egy magyar hadmérnök, a Pozsonyban született Martell Károly (Carlos Mardel) volt. Nagyjából 20 esztendő alatt építették újjá a várost. A romok eltakarítása után Lisszabon egy modern, a felvilágosodás elveinek megfelelő, széles utcákkal és földrengésbiztos épületekkel rendelkező városképet kapott. Ez a mostani Baixa Pombalina, a város folyóparti központja. A Baixa-negyedet modern, szabályos rácsrendszerben tervezték meg, ami a mai Lisszabon arculatának is az egyik legfontosabb része. Ez a korszak a város újjászületését jelképezi.

Sebastião José de Carvalho e Melo azaz Pombal márki 

Louis-Michel van Loo festményén (1776)

    1807-ben a francia csapatok megszállták Portugáliát és Lisszabont, mivel az ország nem csatlakozott Napóleon Nagy-Britannia elleni kontinentális zárlatához. A királyi család, VI. János herceg (később király) vezetésével, brit támogatással Brazíliába menekült. Lisszabon 1821-ig elvesztette a főváros szerepét, mivel az udvar Rio de Janeiróból irányította a Portugál Birodalmat.

Modernizáció és városfejlesztés

    A 19. század második felében a politikai stabilitásnak köszönhetően megkezdődött Lisszabon átalakítása. Új utcákat és sugárutakat építettek, a leghíresebb ezek közül az Avenida da Liberdade, amelyet a korábbi Passeio Público helyén alakítottak ki. A kikötőt modernizálták, és vasútvonalak kötötték össze a várost az ország más részeivel. A város népessége megduplázódott, ami a külvárosok növekedését és a modernizáció iránti igényt is fokozta. Új kávézók, színházak és kulturális intézmények nyíltak, és Lisszabon a portugál irodalmi élet központjává vált.
    Mindenképpen meg kell említeni a híres lisszaboni felvonókat és villamosokat is. Lisszabon felvonóinak története szorosan kapcsolódik a város domborzatához. A meredek utcák megmászása mindig is kihívást jelentett, és a 19. század végén a technológiai fejlődés hozott megoldást erre a problémára: a siklókat (vagy ahogy a helyiek hívják, "elevadores"). A felvonók többségét Raoul Mesnier du Ponsard portugál mérnök tervezte, aki Gustave Eiffel tanítványa volt. A város leghíresebb liftje valójában nem egy sikló, hanem egy függőleges felvonó, az Elevador de Santa Justa. Ez is Ponsard tervei alapján épült, és 1902-ben adták át. Neogótikus stílusával és a vasmunkák eleganciájával azonnal a város egyik szimbólumává vált.
    A lisszaboni villamosok a város egyik legismertebb szimbólumai. A sárga, régi, nosztalgikus járművek ikonikus látványt nyújtanak, ahogy a meredek, szűk utcákon és a dombokon kapaszkodnak fel. Lisszabonban először lóvasút közlekedett, az első járat 1873-ban indult. Az igazi villamosok korszaka 1901. augusztus 30-án kezdődött, amikor az első elektromos villamos elindult. A hálózat az 1930-as évekig folyamatosan bővült, csúcspontján 24 vonalból állt. A lisszaboni villamoshálózat különlegessége, hogy 900 mm-es nyomtávolságú, és a város domborzata miatt speciális járművekre van szükség. A legismertebbek a történelmi, sárga színű "remodelado" kocsik, amelyeket az 1990-es években felújítottak, de eredeti szerkezetüket megtartották.

A híres 28-as villamos Alfamában (potyautasokkal a hátulján)

 
    A leghíresebb vonal: a 28-as villamos (Elétrico 28), amely szinte kötelező program a turisták számára. A Martim Moniz tértől indul, és a Campo Ourique (Prazeres) végállomásig közlekedik. Az út során érinti Lisszabon legfontosabb negyedeit, mint például a Graça, az Alfama, a Baixa és a Bairro Alto. Az utazás során olyan nevezetességek mellett halad el, mint a Szent György-vár (Castelo de São Jorge), a Lisszaboni katedrális (Sé de Lisboa), a Praça do Comércio és a Graça kilátó (Miradouro da Graça).
A 19. század végére Lisszabon egy elmaradott, de rohamosan fejlődő, modernizálódó európai város lett, amely felkészült a 20. század nagy változásaira.

A XX. században Lisszabon fontos szerepet játszott a II. Világháború idején is mint semleges kikötő, sok menekült és kém központja volt. A diktatúra bukása után, 1974-ben, a Szegfűs forradalom hozott demokráciát az országnak, amelynek eseményei szintén mély nyomot hagytak a város életében.

António de Oliveira Salazar diktatúrája (1932–1968) alatt Lisszabon jelentős városfejlesztési projekteket élt meg, amelyek a rezsim modernizációs és nacionalista ideológiáját tükrözték. Bár Salazar konzervatív és antiliberális volt, a városi terjeszkedés és infrastruktúra kiépítése központi szerepet játszott a "Novo Estado" (Új Állam) propagandájában és a politikai hatalom megszilárdításában.

Infrastrukturális fejlesztések: A leglátványosabb projektek közé tartoztak a nagyszabású infrastrukturális beruházások. Ezek magukba foglalták az első nemzetközi repülőtér megépítését, új kikötői terminálok és modern közműhálózatok kiépítését, különösen az 1940-es portugál világkiállítás (Exposição do Mundo Português) előkészületei kapcsán.

• Lakásépítés és modern városnegyedek: A rezsim a lakhatási problémákra is reagált, különösen a vidékről beáramló lakosság számára, akik a város peremén lévő nyomornegyedekben éltek. Ennek megoldására a kormányzat ún. "gazdaságos házakat" (casas econômicas) építtetett, és új lakónegyedeket hozott létre, mint például az Alvalade negyed. Ezek a projektek a kor modern építészeti elveit követték (például a CARTA de Athènes, Athéni Charta), a lakóblokkokat zöld területekkel és gyalogos útvonalakkal ötvözve, ami jelentős előrelépést jelentett a korábbi városfejlesztési modellekhez képest.
• A Felfedezések Kora dicsőítése: Salazar rezsimje nagy hangsúlyt fektetett a portugál történelmi nagyság, különösen a Felfedezések Korának dicsőítésére. A Belém városrész átalakítása és a Felfedezések Emlékműve (Padrão dos Descobrimentos) felállítása az 1940-es világkiállításra egyértelműen ezt a célt szolgálta. A rezsim a gyarmatbirodalmat, mint egységes, több kontinenst is átívelő államot (pluricontinentalism) hirdette, és a fővárosnak ezt a nemzeti nagyságot kellett reprezentálnia.
• Elkészült az Április 25. híd (Ponte 25 de Abril - akkori nevén Salazar híd), amely a Tejo folyón átívelve összekötötte a város két partját.
• Felépült a várossal szemben lévő dombon a Cristo Rei szobor.

  

Az Április 25. híd a Cristo Rei szobor talapzatától fényképezve

  A 20. század legfontosabb eseménye 1974. április 25-én zajlott, amikor a szegfűs forradalom békésen véget vetett a diktatúrának. A felkelés a város utcáin kezdődött, ahol a katonák és a lisszaboni lakosok közösen ünnepelték a szabadság hajnalát.

    Az 1974-es szegfűs forradalom alapvetően megváltoztatta Lisszabon városfejlesztési irányát. A korábbi autoriter, központosított rendszer helyett a demokrácia és az európai integráció vált a városfejlesztési politika vezérlő elvévé. A hangsúly a funkcionális és monumentális építészetről az élhetőbb, polgárorientált városra, a történelmi örökség megóvására, valamint a közlekedés és a zöldterületek fejlesztésére tevődött át.

A városfejlesztés főbb területei 1974 után

• Történelmi negyedek megóvása és rehabilitációja: A diktatúra idején elhanyagolt történelmi városrészek, mint például az Alfama és a Mouraria, fokozatosan felértékelődtek. A városfejlesztési programok célja a romos épületek felújítása és a lakóövezetek rehabilitációja lett. Ez a tendencia hozzájárult a turizmus fellendüléséhez, de a bérleti díjak emelkedése miatt a helyi lakosság elköltözéséhez is vezetett (gentrifikáció).
• A "Parque das Nações" (Nemzetek Parkja): A lisszaboni városfejlesztés egyik legjelentősebb projektje az 1998-as Világkiállítás (Expo '98) helyszínének, a Tejo folyó partján fekvő, korábban ipari területnek a revitalizációja volt. Az ipari romok helyén modern, fenntartható városnegyed épült, amely a Lisszaboni Oceanáriumot, koncerttermeket, lakóépületeket és irodaházakat foglal magába. Ez a projekt nemcsak a város keleti részét rehabilitálta, hanem új üzleti és turisztikai központot is teremtett.
• Közlekedési hálózat fejlesztése: Lisszabon a közlekedés terén is jelentős átalakuláson ment keresztül. Bővítették a metróhálózatot, új vonalakat és állomásokat adtak át. Emellett a városi tömegközlekedési rendszert is korszerűsítették, integrálva a buszokat, villamosokat és kompjáratokat. 
• A Vasco da Gama híd, Európa egyik leghosszabb hídja, az 1998-as világkiállításra készült el, és jelentősen megkönnyítette a közlekedést a Tejo folyó két partja között, tehermentesítve az Április 25-e hidat.
• Európai uniós támogatások hatása: Portugália 1986-os európai uniós csatlakozása új forrásokat nyitott meg a városfejlesztési projektek számára. Az EU-s forrásoknak köszönhetően lehetőség nyílt a metróhálózat fejlesztésére, a történelmi városrészek felújítására és a közterületek korszerűsítésére.

    Ma Lisszabon egy modern, de mélyen a múltjában gyökerező város, ahol a történelmi örökség és a pezsgő, kortárs élet tökéletes harmóniában él egymással. A városban sétálva minden sarkon egy-egy évszázadnyi történelem elevenedik meg, amely felejthetetlen élményt nyújt.